A 2018-as esztendőben az első világháború befejezésének századik évfordulójáról emlékeznek meg szerte a világon, de különösképpen Európában. A centenárium aktualitása miatt régen elfeledett katonatemetők, emlékművek kerültek felújításra. Temerin helytörténészei eddig nem foglalkoztak behatóbban az első világháború tematikájával. Pár dolgot azonban ki kell emelni. Az első Kozma József visszaemlékezése, amelyből először a Létünk folyóirat közölt hosszabb részleteket még 2010-ben Csorba Béla és Ökrész Károly kommentáraival, majd 2014-ben az ő bevezetőjükkel és jegyzeteikkel az újvidéki Forum Könyvkiadó és a temerini Múzeumbarátok Egyesülete közös kiadásában az értékes dokumentum teljes terjedelemben is megjelent. A másik a temerini Frei Antal tüzér 1917-es naplója, mely szintén a Létünkben jelent meg Csorba Béla magyarázó jegyzeteivel. 2009-ben a két, már említett szerző és Ádám István a temerini tájházban rendezték az első kiállítást a nagy háborúban részt vett temeriniekről, s az alkalomhoz kötődően egy kisebb füzetet is megjelentettek. Mindez természetesen csak részben pótolhatta a hiányt, ezért szükségesnek tartottam egy átfogó munka megírását.

Öt évvel ezelőtt személyes, családtörténeti érintettség okán indíttatást éreztem, hogy megkezdjem kutatásaimat. A források utáni keresgélés során ráakadtam a Kramerius Cseh Nemzeti Könyvtár, illetve az Osztrák Nemzeti Könyvtár óriási mennyiségű digitalizált anyagára. A Császári és Királyi Hadügyminisztérium által havonta többször kiadott veszteségi lajstromok névanyaga felbecsülhetetlen értékkel bír, és a kutatás során a fő forrásomat is ez képezte. Az anyagban a katonák alapvető adatai (név, születési hely és év) mellett a rangjukat, egységüket és rövid információt találhatunk arról, hogy az adott személlyel mi történt a harcok során. A lajstromok teljes feldolgozásának eredménye az az 1127 temerini katona, akikre a vonatkozó adatokat megtaláljuk a könyv adattárában. Másik fontos forrásomat a Kalocsai Levéltár holttá nyilvánítási perei képezték. A háború befejezésével sok elesett katonáról nem érkezett hivatalos értesítés. A hozzátartozóknak azonban valamilyen úton rendezniük kellett a személy jogállását, amire az egyetlen mód a holttá nyilvánítás volt. Erről a katolikus egyház által lefolytatott perekben a tanúvallomások alapján hozták meg a hivatalos ítéleteket. Ezután az özvegy az egyházi előírások szerint is újraházasodhatott. A jegyzőkönyvekben leírtakat olvasva átérezhetjük őseinknek a háborúban átélt megpróbáltatásait, szenvedéseit. A tanúk szinte kivétel nélkül az elhunyt bajtársai voltak, akiknek vallomásai felbecsülhetetlen értékkel bírnak. A holttá nyilvánított személyek adatait a polgári anyakönyvek bejegyzéseiben is megtalálhatjuk. Utóbbi anyag feldolgozását Ádám István végezte el évekkel ezelőtt, melynek eredményeként kétszáztizenhét személyt tartalmazó listát állított össze. A bejegyzések dátumai segítséget nyújtanak az elesett hozzátartozók adatainak visszakereséséhez. Az itt feltüntetett hősi halottak adatai tovább segítettek az adatbázis összeállításában és teljesebbé tételében, amihez merítettem anyagot már korábban megjelent kiadványokból – ezeket a könyv végén felsorolom –, valamint megbízható szóbeli információkból is. A feldolgozásra váró anyag ezzel még mindig nincs teljesen kikutatva, a témát nem tartom befejezettnek, s reményeim szerint tovább folytatom.

Könyvem ugyan helytörténeti jellegű, de szükségesnek tartom hangsúlyozni, célom nem annak bemutatása volt, hogy itthon, településünkön mi történt a világháború folyamán – ez további kutatások tárgya lehet – hanem a temeriniek sorsát igyekeztem láttatni az első világháború frontjain. Igyekeztem összegyűjteni a háborúban részt vett minden temerini adatát, azonban a célom nem teljesült maradéktalanul, a lista nem teljes. Becsléseim szerint még mintegy két-háromszáz világháborút járt katona adatai hiányoznak. A legtöbb temerini besorozott a császári és királyi 6. (újvidéki) gyalogezredben, illetve a magyar királyi 6. (szabadkai) gyalogezredben szolgált. Az említett két ezred harcainak részletes leírása alapján követni tudjuk a temeriniek útvonalát, megtudhatjuk pontosan Európa mely vidékeit járták be. A holttá nyilvánítási perekből idézett vallomásokkal pedig igyekeztem a temeriniek számára közelebb hozni az eseményeket. A listán szereplő nevek és a hozzájuk kötődő adatok családtörténeti szempontból is nagy fontossággal bírnak.

Végül szeretnék köszönetet mondani Ádám Istvánnak, mivel a könyvben szereplő képek túlnyomó részét a TAKT gyűjteményéből ő bocsátotta a rendelkezésemre, valamint a polgári anyakönyvekből származó információkkal segített kiegészíteni az adattárat. Köszönöm Csorba Bélának, hogy felkarolta e könyv kiadásának ügyét és végig támogatott ennek megvalósításában, további információkkal és a könyv szerkesztőjeként hozzájárult e munka elkészítéséhez. Hálával és köszönettel tartozok Molnár Tibor zentai főlevéltárosnak, az első világháború szakavatott kutatójának, aki fáradtságot nem ismerve szakmai tanácsaival és iránymutatásával igyekezett minél jobbá és teljesebbé tenni a munkám. Továbbá köszönettel tartozom mindazoknak, akik bármilyen módon hozzájárultak e könyv megjelenéséhez.

A tizenkilencedik századvég és a „nagy”századforduló adattárainak, újságjainak mára már megsárgult, nemegyszer szétmálló lapjait böngészve, miközben egy-egy történelmi vagy irodalmi témát kutattam, többször akadtam olyan hírekre, tudósításokra, közleményekre, amelyek Temerinhez, ük- és dédszüleink és az ő elődeik viselt dolgaihoz, mindennapjaihoz, életük örömteli vagy éppen tragikus fordulataihoz kötődtek. Esetenként a híradásokban szereplő személyek belekerültek az országos, megyei és helyi közélet, a gazdaság, a politika, a kultúra sodrásába is. Alábbiakban e fontos és kevésbé fontos, de a kort, a polgárosodás göröngyös útjára lépett régi temerini világot visszaidéző szemelvényeket osztom meg most az olvasókkal.

Ádám István annak a ritka embertípusnak a példánya, amelyikre Temerinben azt szokás mondani, hogy ha nem lenne, ki kellene találni. Jó szemű, fürge észjárású, örökölt valamit a paraszt ősök furfangjából és humorából is, amellett cselekedeteiben a természetes igazságérzet hajtja. Legénykorában jó néptáncos volt, majd amatőr színész, amivel mostanáig nem hagyott fel, évek óta a TAKT elnöke, szervez, pályázati anyagokat ír, hogy a képzőművészeti tábor fiataljai semmiben ne szenvedjenek hiányt, örökké lót-fut, bár ez drabális megjelenésén egyáltalán nem látszik: sokkal inkább néznénk vágóhídi mészárosnak vagy távol-keleti szumó-harcosnak, mint a tűnő időt hálójába fogni igyekvő helytörténésznek. Kellőképpen erőszakos, és ha kell, az unalomig jár azok nyakára, akik egy-egy feladat elvégzésében fontosak, sőt olykor nélkülözhetetlenek, de kényelemszeretetből, vagy más okok folytán nem sietnek beváltani ígéreteiket. Szinte örökké tevékeny, és ezt várja el másoktól is. Két példa: amikor disznókat, kutyákat, tyúkokat járt oltani, önszorgalomból, mellékesen, összeírta az 1944-es magyarirtás áldozatait, később, amikor meg politikai okok miatt munkatársaitól több hónapra elszigetelték a közvállalat azóta jobblétre szenderült koporsóboltjába, légyfogdosás helyett, unaloműzőként, elkészítette temetőink sírhelyeinek kataszterét. Tegyük hozzá, erre több évtizeden át sem voltak képesek az illetékesek. Nem látványos, de annál fontosabb tett. Felbecsülhetetlen érték, mind gyakorlati, mind múltismereti szempontból.

Mivel jól ismeri a temeriniek minden társadalmi rétegét, s azok is őt, amellett könnyen teremt kapcsolatot bárkivel, sokszor jut olyan értékes ismeretek birtokába, amit másoknak talán el sem mondanának. De Ádám Istvánnak nem a szóbeliség az egyedüli forrása. Ökrész Károly mellett, helytörténészi ténykedésében segédkezve megtanulta értékelni az írott forrásokat: a sárguló újságok elfeledett cikkeit, a régi fényképeket, a végrendeleteket, a hulladékpapírra rovott naplókat, feljegyzéseket, a múló idő megállítására szánt, az ismeretlen és a képzeletbeli olvasónak (vagy a soha semmilyen olvasónak) nem szánt „időkapszulákat”. Ezekhez írt, nagyobbrészt a Temerini Újságban közre adott glosszái, néha csak egy-két mondatos jegyzetei, máskor alaposabb kommentárai, magyarázatai, kiegészítve a családi és a személyes emlékek azon vonatkozásaival, amelyek közérdeklődésre is számot tarthatnak: az évek során ezekből állt össze ennek a kis könyvnek a tartalma. De Ádám korának embere is, nem egykönnyen téved el a világháló erdejében, és nem süllyed el a sokat dicsért és sokat szidott „fészkes fekete” facebook bugyraiban: ha kell, ezen az úton is talál adatközlőket, kapcsolatokat, munkáját adatokkal segítő támogatókat.

Így születnek ezek a kis írások világunk és múltunk fontos, de talán még inkább a kevésbé fontos dolgairól, ám amelyek nélkül sivárabb és szimplább lenne közösségi önképünk, lényegében gyökértelenebb lenne az életünk.

Retka su naselja u našim krajevima, koja imaju knjigu u kojoj su zabeleženi najvažniji događaji, od nastanka mesta do života u njima u sadašnjem vremenu. Knjiga ‘Temerin-perom i slikom’ predstavlja rezultat rada autora Mileta Milojevića, dugog pet decenija. Profesija kojom se bavio – novinarstvo, omogućila mu je da prati događaje u proteklih pedeset godina. Samo u tom periodu, a autor je i učesnik, svedok i hroničar, Temerin je ostajući uvek na istom mestu promenio pet država: FNRJ, SFRJ, SR Jugoslaviju, Srbiju i Crnu Goru, da bi danas bio u Srbiji. Već ova činjenica govori o kakvim se burnim vremenima radilo, a što je od autora zahtevalo ogroman trud da tako jedan dinamičan, dug period obradi i to na sveobuhvatan način.

Da bi se ovakva knjiga napisala nisu bila dovoljna samo sećanja autora. Jer, ‘po sećanju se hoda kao po mesečini’, kao što je rekao Crnjanski (druga knjiga Seoba). Autor se nije zadovoljio samo činjenicom da iz deset hiljada stranica sopstvenog teksta, koji su objavljivani na raznim radio stanicama, a pre svega Radio Temerinu, dnevnoj i nedeljnoj štampi odabere najinteresantnije stranice. Da bi knjiga bila potpuna bilo je neophodno pročitati obimnu arhivsku građu, jer se u knjizi, između ostalog, prezentira kratka istorija Temerina od njegovog prvog pomena, kolonizacija, do današnjeg dana. Naravno, ne radi se o klasičnom istorijskom spisu. Knjigu bi, pre nazvao hronikom Temerina, što je njena svojevrsna vrednost.

Knjiga ima više vrednosti. Ne samo što su opisani najznačajniji istorijski periodi, nego je opisan i život stanovnika Temerina decenijama unazad. Knjiga ima u sebi i enciklopedijske elemente. Naime, u njoj će čitalac moći da se upozna sa privrednim razvojem opštine – od prvih skromnih zanatskih radnji do rada okosnica razvoja kakvi su preduzeća FKL, Termovent SC... Nije zapostavljena ni vanprivreda tako da možemo da se upoznamo kako se razvijalo zdravstvo u Temerinu od osnivanja Doma zdravlja do današnje privatne poliklinike ‘Centar’. Posebno je iscrpan opis rada kulturno umetničkih društava. Kao što i autor konstatuje – trebalo je mnogo generacija, truda, putovanja da bi se prezentovala tradicija, običaji i kultura Temerina. Na zavidnom  nivou opisane su i temerinske manifestacije, poput one posvećene radosti dolaska novog žita, koja ima izuzetnu tradiciju dugu 163 godine, kojom bi se ponosili i mnogo slavniji gradovi i varoši. U knjizi je takođe na veoma slikovit način opisan raznolik i dinamičan politički život, razvoj infrastrukture, kao i brojna sportska takmičenja i delatnost sportskih klubova. Vrednost rada sastoji se i u tome što nisu zapostavljene sa opisima i postojeće mesne zajednice.

Dve stotine različitih tema predstavlja pravo bogatstvo knjige. Posebno pohvaljujem sveobuhvatnost tema, kao i njenu dokumentarnost, imajući u vidu da se ova svojevrsna hronika odlikuje tekstualnim delom, ali i brojnim fotografijama.

Smatram da je ova knjiga dragoceno i nezaobilazno štivo za sve one koji hoće da se sete brojnih događaja iz svoga života, ali i za one koji tek treba da nauče ono najbitnije o svojoj opštini. Toj funkciji je prilagođen i stil izlaganja, s obzirom da je na popularan način omogućeno što većem broj čitalaca da se upoznaju sa najznačajnijim segmentima života i rada u Temerinu.

Stoga sa zadovoljstvom predlažem objavljivanje ove knjige. Tako će se Temerin svrstati u ona mesta koja imaju svoju ilustrovanu hroniku, koja će biti štivo za buduće hroničare i generacije koje žive i koje će tek živeti u Temerinu.

Dr Dragan Mrkšić

Szülővárosom, Temerin magyar folklórhagyományainak gyűjtésével, kutatásával egyetemi hallgató koromban kezdtem foglalkozni. Az évek során rendszertelenül, de folyamatosan kerültek cédulákra, jegyzetfüzetekbe a kisepikus folklór műfajok helyi megnyilvánulási formái is, köztük a szólások, szóláshasonlatok, közmondások, helyzetmondatok és egyéb állandósult szókapcsolatok. Könyvem tartalmát – mely, talán mondanom sem kell, nem törekszik a teljességre – ebből az anyagól állítottam össze. A gyűjtemény, létrejöttének sok tekintetben rögtönzött jellege ellenére talán mégis egyfajta hosszmetszetét tudja nyújtani Temerin rohamosan fogyó magyar közössége értékes proverbiumanyagának. Proverbium... Mondani sem kell, az értelmiségiek egy részének kivételével a helybeliek nem használnak efféle fogalmakat, nem tudják, hisz nincs is szükségük rá, hogy mi az idióma, a frazéma, az állandósult szókapcsolat, sőt az idősebbek számára még a szólások és közmondások kategóriája is távoli, iskolaszagú. Egy idős parasztember egyszerű, de velős meghatározását adta a szóban forgó nyelvi jelenségnek: „Ez olyan mondás.” Beszédmű, tehetnénk hozzá, melyben egyszerre van jelen hagyomány és lelemény, sokszor évszázadok óta lényegében változatlan forma és tartalom, és a beszédszituáció által életre hívott találékonyság.

A temerini proverbiumok jelentős hányada általánosan ismert mindenütt, ahol csak magyarok élnek, sőt, egy részük nyelvi határokon túlra, európai összefüggésekre mutat, egyetemes kulturális örökségünk része, olykor szinte változatlan, megcsontosodott formában, máskor helyi variáns formáját öltve. A Bácskában évszázadok óta nincsenek már elzárt települések, Temerin meg, magyar nyelvjárási sziget jellege ellenére, földrajzi helyzete folytán végképp nem az: proverbiumkincsében bőven találunk regionális párhuzamokat, mint ahogyan sajátos, helyben létrejött, csak itt használt és azonnal értett szólásokat, szóláshasonlatokat, helyzetmondatokat, közmondásokat is. De vertikálisan sem zárt rendszer a helyi magyarság nyelve és kultúrája, amit az anyagunkban fellelhető, újabb időkben megjelent és terjedő városi szleng rendkívül életképes és kifejező formái is bizonyítanak. (Pl. Fömén benne a vezérhangya; Azt gondolja, hogy mindenki hüje, csak ő a helikopter stb.)

A kisepikus folklór, más, „veretesebb” műfajoktól és műnemektől eltérően, mintha jóval több lehetőséget nyújtana a tudatos nyelvi kódváltásra, az idegen nyelvi elemek felhasználására, amely feltételez legalább minimális mértékű kétnyelvűséget. A szerb szavak, szóösszetételek használatára több példát is találunk, mindegyik esetben a humoros hatás, az irónia és önirónia kiváltásának célzatával. (A jelenség nem szokatlan, és semmiképp sem nyelvromlás eredménye: a Fele voda, fele víz például már Dugonics András kétszáz évvel ezelőtti szegedi gyűjteményében is szerepel.)

A szólásokon, szóláshasonlatokon, közmondásokon és helyzetmondatokon kívül közlök a gyűjteményben a temeriniek által használt szállóigéket is. A szitkozódások, átkozódások, káromkodások meglehetősen bőséges tárházából viszont csak azokat mutatom be, amelyek trágárságuk és obszcenitásuk mellett metaforikus többlettel is rendelkeznek. Néhány köszönési és megszólítási formát is felvettem, részben új beszédszituációs funkciójuk, részben parodisztikus jellegük miatt, s bekerültek a könyvbe a jeles napokhoz fűződő időjósló szentenciák, rigmusok is.

A szólások egy részének még él az epikai háttere, ez lehet akár anekdotává kerekített történet is. Természetesen ezeket is közlöm. Szólni kell a szakmabeliek által wellerizmusként definiált jelenségről is. Tulajdonképpen azokat a proverbiumokat sorolják ebbe a csoportba, amelyeknek a metaforikusságon vagy a frappáns életbölcsességen túl epikus, tehát mesélhető tartalmuk is van. Ezeket leginkább a szövegbe iktatott „hogy mondta”, „mit is mondta” stb. kérdésekről ismerhetjük fel. (Hogy is mondta Vak Jóska? – Maj meglássuk; Hogy is mondja a cigány? – Szar a hideg szél nékű.)

A példatárat szótárszerűen, vezérszavak köré csoportosítva, betűrendbe szedve közlöm, a proverbiumok belső műfaji elkülönítése vagy jelölése nélkül. Vezérszóként általában az állandósult szókapcsolatban található első névszót emelem ki, annak híján az igét. Vezérszókként szerepelnek a személynevek és földrajzi nevek is. Ld. (lásd) és Vö. (vesd össze) rövidítésekkel utalok a példák közötti összefüggésekre, illetve arra, hogy a proverbium más vezérszó alatt is megtalálható. A vonzatokat (valakinek, valamivel stb.) általában zárójelbe teszem, hiszen a proverbium élőnyelvi használata során ezeket többnyire nem használják, viszont a példa megértésében segíthetik az olvasót. Egy-egy szólás, szóláshasonlat stb. zárójelbe tett része arra utal, hogy a példa az adott szó, tagmondat vagy mondatrész nélkül is él.

A kurzívval szedett példamondatok helyesírásában a nyelvjárási sajátosságokat érvényesítettem, s az adatközlőimtől hallottak minél pontosabb visszaadásához igazodtam. Pl. volt, aki a köznyelvi kenyér szót kënyérnek, más meg kinyérnek ejtette, a példák között mindkét változat megtalálható. A példamondatokban ly helyett j-t használok, a zárt ë-t, a hosszú ē-t és ā-t jelölöm, a mint kötőszőt a helyi nyelvjárási normának megfelelően mind-nek írom. A vezérszavak helyesírásában a köznyelvi normát tekintettem mérvadónak. A köznyelvitől erősen eltérő tájszavakat és az idegen eredetű, főleg szerb kifejezéseket feloldom, ahol szükséges, egy-egy példa megértéséhez bővebb magyarázatot adok.

A szótári részt néhány korábbi, a helyi proverbiumok kérdésével foglalkozó népszerűsítő újságcikkem követi, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy további kedvet adjon a temerinieknek gazdag nyelvi és kulturális örökségük megbecsüléséhez és őrzéséhez.

Az elmúlt években több cikket és tanulmányt szenteltem a szerémségi Tekia zarándokhely kultuszának. Megfigyeléseimet elsősorban a dél-bácskai Temerin katolikus magyarságának szóbeli hagyományaira alapoztam, eközben lemásoltam és összegyűjtöttem a kézzel írt füzetekben őrzött, Tekiához kapcsolódó énekeket éppúgy, mint a hasonló tartalmú, pároldalas vallásos ponyvakiadványokat. A közölt szövegek közül csupán kettő nem temerini gyűjtés eredménye, ami egyrészt a temeriniek Tekiához fűződő erős vonzalmát bizonyítja, másrészt rámutat arra is, hogy a tekiai Szűz Mária tiszteletének emlékeit szerte a Dél-Bácskában, a Tisza mentén, sőt a Bánságban – miként azt a Kónya Sándor gyűjtése alapján közölt szajáni népének is bizonyít – érdemes volna kutatni. Külön figyelmet érdemelne vidékünk több, búcsújáró énekeket költő és/vagy megjelentető személyisége és tevékenysége, hiszen jelenleg alig tudunk róluk valamit. Az újvidéki Patocs János és a bácsföldvári Kopcsó István, akárcsak az óbecsei Kiss Mária bizonyára jelen témánktól függetlenül is érdekes lehet a kutatók számára.

Füzetemben a tekiai vonatkozású népénekeket kiegészítettem egy-egy 19. századi keletkezésű szöveggel és szövegrészlettel. Mindkettő fontos adalékokat tartalmaz a tekiai Szűz Mária-kultusz kialakulásáról, változásairól és egykori értelmezéséről is.

Munkám záró részében dióhéjban összefoglalom a 300 évvel ezelőtti sorsfordító csata azon mozzanatait, amelyek különböző formában a kegyhely legendáriumának szerves részévé váltak, s a szent fa és a gyógyító erejűnek tartott forrásvíz kultuszával együtt tartósan meghatározzák a hely szellemét.

Hol tartunk, merre tovább 25 év után címmel 2015. május 23-án tanácskozást szerveztünk – melyhez támogatóként vándorkiállításával a Keskenyúton Alapítvány is csatlakozott – annak apropóján, hogy a VMDK elnökeként Ágoston András negyedszázaddal ezelőtt fogalmazta meg a Magyar, a Szerb és a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémiák felé irányuló, ma már történelminek nevezhető kezdeményezést, amely „a nemzetközileg érvényes mércék alapján genocídiumnak tekinthető” esetek tudományos feltárására és a történelmi igazságtételre vonatkozott. A követelés szerb tudományos körökben süket fülekre talált, de hosszú ideig nem tudott mit kezdeni az évtizedekig tabunak számító témával a magyarországi történésztársadalom sem. Két évtizeden át szinte csak lelkes helyi kutatók, publicisták foglalkoztak az események leírásával és értékelésével, elsősorban az oral history módszereire támaszkodva. Időközben Magyarország és Szerbia az államközi tudományos együttműködés szintjére emelte a kérdéses korszak kutatását, fontos lépések történtek mind a történelmi megbékélés, mind az ártatlanul megölt és meghurcolt magyarok rehabilitációja és kártalanítása terén, ennek ellenére a sok fehér folt, az ismeretlen vagy elhallgatott tény és a kézzelfogható eredményeket hozó igazságtétel elmaradása és késleltetése arra ösztönözte a Temerinben összegyűlt kutatókat, hogy megfogalmazzák kritikai észrevételeiket, egy-egy már ismertnek vélt történelmi eseményt új aspektusból is bemutassanak, összefoglalják eddigi eredményeiket és szóljanak további céljakról. Könyvünket, mely a konferencián elhangzott referátumok szerkesztett változatait tartalmazza magyar és szerb nyelven, abban a reményben nyújtjuk át olvasóinknak, hogy kitűzött célunknak megfelelően egy kis lépéssel talán ismét előbbre tudtuk vinni közösségi önismeretünk ügyét.

Mindezért köszönet illeti meg a résztvevőket csakúgy, mint Potápi Árpád János államtitkár urat, aki felkérésünkre elvállalta a rendezvény fővédnöki tisztét.

Az Impressum Polgárok Egyesülete

A Temerinben megjelent kiadvány röviden ismerteti az Európai Unió (EU) regionális politikáját, vázolja a határ menti együttműködés fontosságát és annak a területfejlesztésben nyújtott lehetőségeit. Egyfelől bemutatja a 2004-től 2006-ig terjedő EU-s tervidőszak Vajdasági önkormányzatait érintő támogatások eredményeit, másfelől a 2007-2013 időszak támogatásainak (IPA támogatások) eloszlását és szerkezetét Szerbia területén. Utal továbbá a vajdasági önkormányzatok által megvalósított projektek eredményeire, a projektek megvalósításának körülményeire. A szerzők az elemzést 10 vajdasági község példáján (Szabadka, Pancsova, Versec, Nagybecskerek, Ruma, Temerin, Magyarkanizsa, Törökkanizsa, Topolya, Zenta) végezték, figyelembe véve a projektek eredményességét, hatékonyságát és fenntarthatóságát. Rámutattak azok sikereire és hiányosságaira, a csupán formális megvalósításokra, valamint az abból következtethető – a helyi önkormányzatokat hátrányosan érintő – feltételezhető károkra, de szólnak az önkormányzatok esetenkénti érdektelen hozzáállásáról is a szóban forgó pénzügyi támogatások lehívását illetően.

A tanulmány kiemeli, hogy számos estben a megvalósított és szabályosan dokumentált pénzügyi elszámolás mellett sem beszélhetünk átütő eredményről, ha a kitűzött projektcélok a partnerek között nem élnek tovább, ha a tevékenység, amit az EU kezdő lökésként támogatott, nem folytatódik. Míg az infrastrukturális fejlesztések (kerékpárutak, idegenforgalmi fejlesztések) tervezésének vagy kivitelezésének eredménye és felhasználhatósága jól érzékelhető, a különböző képzések, tematikus munkaértekezletek eredményei, tanulmányok felhasználhatósága sok esetben megkérdőjelezhetők, a megcélzott aktivitások leállnak, kifulladnak, a partnerek közötti kapcsolat fenntartása lelassul, s csak a formális kommunikáció szintjén mard meg. Az IPA első komponensének keretében támogatott EU-s intézményfejlesztés, amely többnyire az önkormányzatok keretében hivatott néhány tevékenységet támogatni egyes községekben el sem indul, vagy a projektmegvalósítást követően leáll, a tevékenységet folytató szakemberek az alacsony jövedelem miatt más munkát keressenek. Így pl. a támogatott e-közigazgatás bevezetése, vagy a FIR (földrajzi információs rendszer) vezérlése, amely már a nagyvárosokban a kataszteri és infrastrukturális rendszerek digitalizált és elektronikus nyilvántartását jelenti, nem hódít teret, érdektelenség és a munkahely elveszésének félelme miatt nem kerül napirendre, vagy nincs szakember, aki a megkezdett tevékenységet továbbvigye.

A szerzők megállapítják továbbá, hogy a támogatásokra történő pályázási rendszert sokan nem értik, annak pénzügyi vonatkozásai túl komplikáltak és az egész folyamat angol nyelven történő lebonyolításában komoly nehézségekbe ütköznek, és végső soron a helyi önkormányzatok jelentős hányadánál az ezirányú tevékenységet érdektelenség miatt el sem kezdik. S emiatt – bár az önkormányzatok többségében létezik szakértőkből álló csapat, amely végigviszi ezeket a feladatokat – nagyobb volumenű és számú pályázatok generálására az önkormányzatok többsége már nem képes. Ez viszont azt jelentheti, hogy az újabb pályázási ciklusban, pl. mezőgazdaságot és vidékfejlesztést támogató programok indításakor sem tudnak majd komolyabb segítséget nyújtani azoknak, akik érdekeltek e támogatások megszerzésében.

A nagyvárosok sikereitől eltekintve olyan községekről is említést tesz a kiadvány, amelyek sajnos csak 1-2 projektben és csupán partnerként vettek részt a mögöttünk álló 7 éves tervezési ciklusban. Az ilyen önkormányzatoknak nehéz lesz majd bekapcsolódni a komolyabb EU-s források lehívásába és hasznosításába akkor, amikor már a fejlesztési forrásokat csupán ilyen pályázatok útján lehet majd megszerezni.

A Temerini Újság nyomdájában készült munka kiadója a temerini székhelyű Prospero civil szervezet, megjelenését a Tartományi Régióközi Együttműködési és Helyi Önkormányzati Titkárság támogatta.

Dr. Nagy Imre, Ricz András

* A könyv eredeti címe szerbül: Spremnost i pripremljenost lokalnih samouprava AP Vojvodine za prijem i korišćenje razvojnih fondova Evropske unije.

Az első emberek a lapályon

Geológiailag Bácska szerves része a Nagy-Alföldnek, s mint a Borovszky-féle megyemonográfia írja, területét „tengeri, illetőleg tavi üledékekre rakódott folyó- és szélhordta homok, ezenkívül a levegőből aláhullott porból alakult lösztakaró fedi.” Temerin a dél-bácskai diluviális löszterasz keleti részén található, legmagasabb pontja – a nádalji-turiai-temerini hármashatáron – 88 méterre van a tengerszinttől, ám az átlagos magasság mindössze 81-83 méter (A Kálvária magassága 90 m, azonban nem kis mértékben mesterséges beavatkozások következtében). A diluviális üledéket részben agyagos, részben homokos rétegek képezik. A község területének térszínformája sík, amit – egy-két kisebb halmot nem számítva – a holocén, vagyis az élővilág mai formájának kialakulása idején keletkezett Jegricska (Nagy bara) folyónak és mellékágainak az árterületei, valamint a vízfolyások által kialakított hajlatok törik meg. A Zsablyánál a Tiszába ömlő, ma már nem természetes folyású Jegricska mellékágainak sokaságát jelzi az ún. barák magyar, szerb és német népi elnevezéseinek sokasága: Bánomi bara, Bíró barája, Buga bara/Kanalčić, Cigány bara/Ciganska bara, Fehír árok/Abzugsgraben, Grisza bara, Gyórgya (Györgye) bara, Kendergyári árok, Kis bara/Mala bara, Ördögárok, Száraz-ér, Kis- és Nagy-Szlatyina stb. A vízfolyásokban gazdag terület egészen a 19. századig kedvező lehetőséget nyújtott mocsári halászatra, csíkászatra, pákászatra egyaránt, s az újkőkortól kezdve emberek által lakott vidéknek számított, amit a Temerini Helytörténeti Gyűjteményben található régészeti leletek is bizonyítanak.

A tájainkra nyolc-tízezer évvel ezelőtt települő embercsoportok különféle edénytípusokat alkottak. Rendeltetésük Ricz Péter régész szerint vagy a főzés- és tárolás, vagy a szakrális célú temetkezési- és áldozati használat volt. Természetesen nem csupán edényeket készítettek agyagból, de különféle típusú téglákat és idolokat, feltételezhetően házi isteneiket vagy őseiket jelképező ember alakú kisplasztikákat is.

(...)

Régóta beszédtéma a TSK körül bábáskodók körében, hogy egy alkalmi kiadványban kellene összefoglalni a község legöregebb sportegyesületének történelmét, sőt voltak olyanok, akik már tettek is ennek érdekében. Mindenekelőtt Varga Antal – Cönire és Svetislav Principre gondolunk, akik alaposan felkutatták a klub első 40 évét, vagyis az 1913 és 1953 közötti időszakot, és a helyi sajtóban publikálták is dolgozataikat, de azok igazi nyomtatott formát, vagyis könyv alakot nem öltöttek. Ennél is tovább jutott Ádám István, aki 2010-ben egy könyvecskét jelentetett meg Játék pirosban, fehérben, feketében címmel, amelyben a TTC és a TSK színjátszóinak szerepét mutatja be Temerin művelődési életében az 1918 és az 1958 közötti időszakban. Ádám lényegében egy lezárt korszakkal foglalkozik, ugyanis 1958 után meg is szűnt a futballklub művelődési tevékenysége.

Most, amikor a klub fennállásának első 100 évét ünnepli, ismét felmerült a kiadvány megszerkesztésének ötlete, és ez, hála Istennek, ezúttal nem rekedt meg az ötlet szintjén, és sok ember közreműködésének köszönhetően reményeink szerint egy olyan könyvet adhatunk az érdeklődők kezébe, amire büszke lehet majd a jövő nemzedék is. El kell ismerni, hogy a szerencsés véletlenek is hozzásegítettek bennünket az ötlet megvalósításához, a százéves egyesület ugyanis sikeresen pályázott egy határon átívelő IPA-projektumra, amelynek szerves része egy monográfia kiadása is, emellett a vajdasági kormány ifjúsági és sporttitkársága is támogatta a kiadvány megjelentetését.

Amikor az év első felében ezzel komolyabban kezdtünk foglalkozni, azonnal világossá vált, hogy egy átfogó, teljes monográfia kiadására korántsem elegendő a rendelkezésünkre álló 6 hónap, ezért döntöttünk úgy, hogy fényképek százainak a felsorakoztatásával próbáljuk érzékeltetni a mögöttünk álló száz évet. Annak ellenére, hogy szinte minden család rendelkezik a TSK múltját megörökítő fotográfiával, nem volt könnyű az anyag összegyűjtése, mert nyilvános felhívásunkra nagyon gyér volt az érdeklődés, de voltak olyanok is, akik egyáltalán nem akartak velünk együttműködni. Ettől függetlenül tekintélyes anyag gyűlt össze, és a végén már a bőség zavarával küszködtünk.

Az olvasó a fényképeken keresztül teheti meg a százéves időutazást, betekinthet a klub sikereibe és kudarcaiba, idézheti fel néhai és még mindig élő focisták emlékét, esetleg saját magát pillanthatja meg valamelyik képen. Ez a könyv nem értékel, nem rangsorolja az általában tízévenként következő bajnoki titulusokat, ugyanolyan sokra tartja az 1928–29-es első, mint a 2011–12-es legutóbbi bajnoki címet, egyszerűen emléket állít annak a sok ezer embernek, akik játékosként, sportmunkásként vagy akár nézőként részt vettek ennek az egyesületnek az életében.

Magáról a kezdetekről Csorba Béla helytörténész, publicista a Játék pirosban, fehérben, feketében előszavában a következőket írja:

„Manapság, ha a TSK nevét halljuk, szinte azonnal a labdarúgás jut eszünkbe: egy valaha neves klub, amely egykor országos hírű klasszisokat adott a sportág fanatikus rajongóinak vasárnap délutáni örömére, s amelynek híre-neve az idõk során jócskán megkopott. A TSK-t, pontosabban elődjét, a Temerini Torna Clubot (TTC) valóban a bőrlabda szeretete hozta létre, nem kis mértékben annak az új őrületnek a hatására, amely az 1896-os athéni olimpiai játékok hatására indult el világhódító útjára, s hamarosan tömegesen csábította maga köré a hagyományosabb és unalmasabb játékoktól elpártoló, a városi kültelkeken, grundokon és a faluszéli legelőkön, szérűskertekben helyét kereső, csellengő ifjúságot. A football, vagy ahogyan elsõ magyarországi apostolai (és a játékszabályok magyarra fordítói) nevezték, az angol rúgósdi a századforduló Budapestjének közvetítésével terjedt, legelőször a vidéki városokban, majd idővel a kisebb településeken is. Szabadkára, Újvidékre Pesten tanuló diákok hozták el az új divatot, összhangban az egészséges életmódot és testkultuszt hirdető korszellemmel. Nem véletlen hát, hogy a futball-láz elsõ temerini prófétái is a tanulóifjúság soraiból kerültek ki: elszánt, de kispénzű, távoli városokból a vakációt itthon töltő leendő tanítók, gimnazisták, pelyhedző bajuszú, tettre kész inasok az új sport hirdetői, akiknek kezdetben még a marhabőr labda megvásárlása is komoly anyagi gondot okoz...

Így jön létre a TTC, e vidék egyik első labdarúgócsapata, amely fokozatosan komoly, több szakosztályt (futball, ökölvívás, birkózás, sakk, asztalitenisz, tenisz, kerékpározás) működtető, sok fiatalt megmozgató egyesületté válik. Ma már teljesen szokatlan, de az első világháborút követő időkben teljesen természetesnek számított, hogy a sportegyesületek ne csak a test, de a lélek nemesítésével foglalkozzanak, s e cél érdekében zenekarokat, énekkarokat, színjátszó csoportokat is működtessenek. Eredetileg az olimpiai eszme sem csupán az izmok fejlesztését tűzte ki célul, de az ember szellemét is, ám vidékünkön a sportegyesületek vigalmi és műkedvelői tevékenységének ennél sokkal hétköznapibb okai is voltak. Mindenekelőtt az állandó pénzhiány. A pályát biztosítani, rendben tartani, a szertárat folyamatosan újítani, a sportolók utazását finanszírozni nem kis feladatnak bizonyult, különösen ha tudjuk, hogy mindehhez az állam támogatására sosem, a községére is csak a legritkább esetben számíthattak. A TTC egyre sikeresebb színjátszó tevékenységét kezdetben egyértelműen az motiválta, hogy a sporttevékenységet űző szakosztályokat el kellett tartani. A másik, talán még ennél is nyomósabb okot a kisebbségekkel szemben örökösen gyanakvó korabeli nacionalista állampolitika szolgáltatta, amely a Délvidéken lehetetlenné tette a hivatásos magyar színjátszás megteremtését, sőt, még az amatőr tevékenységet is lépten-nyomon gátolta. A magyar kisebbség ez ellen úgy védekezett, ahogy tudott: mivel nem lehetett művelődési egyesületeket alakítani, a művelődési tevékenységet vitték be az egyéb céllal létrehozott civil szervezetekbe, többek között a sportegyesületekbe is. Abban tehát, hogy a TTC (majd névváltoztatása után a TSK) rendes sporttevékenységén kívül színjátszással is foglalkozott, a kor vajdasági embere számára semmi rendkívüli nem volt, mások is így cselekedtek.

Mai szemmel nézve a rendkívüli inkább az a nagyfokú elhivatottság és ügyszeretet, amellyel az egyesület művelődési életét irányították és fenntartották a XX. század első felének példátlanul mostoha, nemegyszer kifejezetten embertelen körülményei között is.

A TTC megalakításakor választott klubszínek (piros-fehér-fekete) a gyorsan változó élet sodrásában sajátos szimbolikával telítődtek: számunkra egyszerre jelentik a sikert és a diadalt, a tisztaságot és az emberi tragédiákat, mindazt, amiben hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel tarkított történelme során az egyesületnek éppúgy, mint publikumának, folyamatosan része volt.”

Az egyik klubalapító, Göbel Lajos 1933-ban, a 20. évfordulón így emlékezett:

„Az iskola év vége felé a fiúk már azon törték a fejüket, hogy hogyan juthatnának egy futballhoz, s miképpen lehet megszervezni az ő kis alkalmi csapatukat. Sok és hosszú vita után abban mindannyian megegyeztek, hogy egy futballt kell venni. De honnan vegyék erre a pénzt? […] Végül is szigorúan kimondották, tekintettel arra, hogy mindannyian akarnak futballozni, majd közösen vásárolnak egy futballt, s abba csak az rúghat, aki a rá eső részt megfizeti. Csakhogy a pénzzel némelyiknél egy kis baj volt. Részben a gyenge bizonyítvány miatt, részben pedig nem mindegyik szülő akart és bírt ilyenre pénzt áldozni. Erre azután kitört a diákravaszság és furfang. Összeszedték az ócskavasat, orvosságos üvegeket, bodzavirágot, kamillát, és eladták. No meg a boldogult jó harangozó János bácsi, a sekrestyés is adott minden harangozásért egy pár krajcárt, s így a végén mégis összejött az a hatalmas nagy összeg, amin azután egy nagy valódi futballt vehettek.

Mikor a futballt megvették, akkor jöttek ám csak az igazi nagy gondok. Hogy kinél is aludjon a futball? Mindenki magánál akarta tartani, volt, aki azt mondta, őnála a külső, a másik meg azt, hogy őnála a belső, a harmadik meg a pumpához ragaszkodott, s csak nagy nehezen lehetett megegyezni, hogy ki fogja egy éjszakán keresztül a közös nagy kincset megőrizni…”

Ma már nyilvánvalóan könnyebb labdához jutni, de a futball iránti szeretet ma is töretlen, és ezért tudott ez a klub fennmaradni száz éven át. Azt kívánjuk, hogy érjen meg még sokszor száz évet. Kellemes lapozást kívánunk mindenkinek.

• Temeriniek a Nagy Háború hadszínterein
• Bevonuló katonák
• Család
• Front mögött
• Hadifogság
• Hősi halottak, katonatemetők
• Képek a frontról
• Levelek, képeslapok

Helytörténeti kutatásaim során elkerülhetetlenül rátaláltam olyan dokumentumokra, adatokra, amelyek azt bizonyították, hogy a zsidóknak – mióta Temerint a magyar népesség a 19. század fordulóján birtokába vette –, jelentős szerepük volt a helység életében. Ez adott ösztönzést arra, hogy behatóbban foglalkozzam ezzel a témával. De nemcsak ez. Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek még vannak, jórészt gyerek- és iskoláskori emlékei, közvetlen, személyes, velük kapcsolatos élményei. Több ilyen esetet tudnék felidézni.

Már hetven éve nem beszélhetünk zsidó népességről Temerinben. 1942-ben megtörtént az, aminek sohasem kellett volna megtörténnie. Erről negyven évig nemigen beszéltünk. Ma is, ha a zsidók szóba jönnek, különösen a fiatalok, de a középkorúak közül is sokan csodálkozva teszik fel a kérdést: zsidók, Temerinben?

Ezt a hiányt igyekszik részben pótolni ez a könyv. A kiadvány eddigi helytörténeti köteteim zsidókra vonatkozó részletein, történetüket 1941-ig felölelő és a temetőt bemutató írásaimon alapul. Ami új benne: a temető részletes feldolgozása, az 1941–42-es tragikus események feltárása és az anyakönyvek közzététele.

A temetővel 1986 óta foglalkoztam, amikor azt már megtisztították az áttörhetetlen ecetfaerdőtől. Ekkor még csak mintegy hatvan sírkövön sikerült felismerni és összeírni a neveket. A kilencvenes évek elején befejeződött a temető alaposabb rendbetétele, ekkor kerülhetett sor a sírfeliratok olvashatóvá tételére és a sírok lefényképezésére. Száznégy sírt sikerült azonosítani, mintegy háromszáz fényképfelvétel segítségével. Ezt követte a német feliratok lefordítása magyarra. A kizárólag héber feliratokat, kellő segítség hiányában, csak szerbre sikerült lefordíttatni, amit én próbáltam magyarul értelmezni. Ez nehézséget okozott az elhunyt személy korának, nevének, elhalálozási évének meghatározásában és az anyakönyvi adatokkal való összevetésben. Lényegében fontosnak tartom, hogy olyan információk birtokában vagyunk, amelyek alapot nyújtanak további kutatások folytatására, ha lesz rá igény.

Az Újvidéki Zsidó Hitközség rendelkezésünkre bocsátotta az ott fellelhető anyakönyveket, amelyekből a magyar nyelven vezetetteket változatlan formában, a német nyelvűeket pedig átiratban csatoltuk, hogy könnyebben olvashatóak legyenek. A túlnyomórészt körzeti szinten vezetett anyakönyvekből kiemeltük a temeriniekre vonatkozó bejegyzéseket, és csak azokat közöljük. Az anyakönyvi adatok sokrétű felhasználásra, elemzésre adnak lehetőséget. Például felhasználtam a kereskedők listájának összeállítására, a lakhely, illetve a származási hely megállapítására, sőt a születés évének meghatározására is.

A harmadik területe a kutatásaimnak az 1941–42-es tragikus eseményekre vonatkozik, amelyek eddig sem kerülték el a kutatók figyelmét, de megkíséreltem eddig ismeretlen levéltári és bírósági anyagokra alapozva közelebb hozni, mi is történt, és mi vezetett ahhoz, hogy a temerini zsidóság kegyetlen tömeggyilkosság áldozatává váljon. Ennek megismerése a múlttal való szembenézés részévé kell, hogy váljon.

E szerény könyvvel kívántam bemutatni, hogy egy kis közösség miként tudott beilleszkedni, alkalmazkodni a mi közösségünkhöz, mivel járult hozzá annak gazdasági, társadalmi és kulturális élete gazdagításához, miközben megőrizte vallási identitását és hagyományait.

Bánát (Bánság) közepén, a pusztában árván, elhagyatottan álló Pusztatemplom a tordai, a törökbecsei, a beodrai magyarok magyarságtudatának a zászlóhordozója, ugyanakkor az összmagyarság ezeréves keresztény történetének fényes csillaga, melynek fényét az utóbbi kegyetlen öt évszázad megtépázta, de kioltani nem tudta. E mostoha évszázadok alatt Aracs temploma csupán szomorú sorsát láthatta. Nézte az istentagadó embereket, akik köveit, tégláit hordták el, ám az Isten nem engedte teljes pusztulását, vigyázott a templomára.

A keresztény magyar királyok fontosnak tartották ezt a templomot, amelyet a keresztény hit erősítésére tartottak fenn. Nagy királyaink dicső korában Aracs temploma hirdette e vidéken a keresztény hitet az itt élő magyarok körében. Jó lenne, ha a napjaink magyar „királyai”-nak is ilyen fontos lenne az itt élő magyarok Pusztatemploma, amely elődeink üzenetét sugározza felénk, hogy ezer éve itt vagyunk e vidéken, itt kell maradnunk, megmaradnunk magyar érzelmű keresztény hitünkben, ahol a Pusztatemplom összeköti a múltat a jelennel, melynek falai között az új nemzedék belenő a régi hitbe és mindent meg kell tennünk, hogy itt maradjon velünk.

A Pusztatemplom olyan örökség, amely a szülőföld szeretetére, a történelmi múlt megbecsülésére, népünk hagyományainak megőrzésére kötelez bennünket.

Az aracsi Pusztatemplom az itteni fogyatkozó magyarság zászlóhordozója, jelképe, szeme fénye, melyet meg kell vigyázni a következő nemzedékek részére. Segélykiáltó szavunkat meg kell hallaniuk az arra illetékes személyeknek, mert ha nem, akkor a Pusztatemplommal együtt el fogunk tűnni erről a vidékről.

Azon a helyen, ahol a Pusztatemplom áll, a XI. század elején történt alapításától, a XVI. század közepén történt elfoglalásáig egy aracsi templom működött. Ez az aracsi templom azonban az öt évszázad alatt többször változtatta arculatát. Alapításakor egyhajós volt, majd hozzáépítettek egy tornyot, ezután sok év alatt átépítették monumentális háromhajós templommá, ezt a kunok lerombolták és egy évszázadig romokban hevert, majd Erzsébet királyné újjáépíttette, megtoldva egy gótikus toronnyal, végül ezt is a törökök lerombolták, és Pusztatemplom lett.

Az aracsi templom, majd az aracsi Pusztatemplom az elmúlt ezer évben a főnixmadárhoz hasonlóan többször feltámadt poraiból, többször meg tudott újulni.

Kérjük a mindenható Istent, ajándékozza meg az aracsi templomot – Pusztatemplomot újabb ezer évvel, hogy ezután is többször meg tudjon újulni, gyökere legyen az itt élő magyar népnek, amelybe megkapaszkodhat.

This publication is a souvenir for those who visit Albania as tourists. We tried to tell a story of today’s Albania through photos. We believe, however, that many other people will approach this book with interest and will get the desire to visit Albania, a country rich in natural beauty.

Most of these pictures were taken by a tourism expert who has been traveling around Albania for years as a tourist guide and has published a travel guide, as well.

Diese Publikation stellt ein Souvenir für all diejenigen dar, die Albanien als Touristen besuchen. Wir haben versucht, mit Hilfe von Bildern die Geschichte des heutigen Albaniens zu erzählen. Wir glauben aber, dass auch viele andere Menschen Interesse an diesem Buch finden und den Wunsch haben werden, das an Naturschönheiten so reiche Albanien zu besuchen.

Die meisten Aufnahmen sind das Werk eines Tourismus-Fachmanns, der als Reiseführer schon seit Jahren Albanien bereist und zudem auch einen Baedeker, d.h. ein Buch über seine Reisen veröffentlicht hat.

Szinte minden fiúgyermek életében elérkezik egy olyan időszak, amikor bokszoló szeretne lenni. Így volt ez a mi, az én gyermekkoromban is. Társaimmal, testvéreimmel én is ekkor kerültem az ökölvívás vonzáskörébe.

E könyvben több száz névvel találkozunk, olyanokkal is, akik csak kóstolgatták e sportág olykor édes, máskor kesernyés ízét, de olyanokkal is, akik hosszú időre elkötelezték magukat a nemes önvédelemnek is titulált sportággal. Vállalták a kemény megpróbáltatásokat, az önmegtartóztatást, a sportszerű életformát, mindent, amit ez a nem könnyű sport versenyszerű űzése megkövetel.

Ma is sokan felteszik a kérdést: Veszélyes-e, káros-e a sportoló egészségére az ökölvívás? Jómagam, mint volt ökölvívó, edző, valamint szülő és nagyszülő azt mondom: Amikor a szülő bármiféle edzésre, sportversenyre engedi gyermekét – aggódva teszi. Jaj, csak nehogy valami baj érje! – így gondolkodik. Igaz is, hiszen minden lépésünk, óránk, percünk bizonyos kockázatot rejt magában. Egyes sportágakban nagyobb számban, másokban kevésbé. Ám a kockázat szakavatott vezetők által irányított edzésekkel minimálisra csökkenthető. Rendszeres edzéssel, sportszerű életmóddal nyert ügye van az ökölvívónak, akárcsak a többi sportolónak. Minél több az izzadtság az edzésen, annál kisebb a sérülés kockázata a ringben.

Végignézve egy-egy edzést, láthatjuk, mennyire sokoldalú és szerteágazó feladatot kell megoldania a bokszolónak. Ezért, amikor eljön az ideje, érdemes megpróbálkozni vele. Az majd később derül ki, hogy az illető alkalmas-e erre a sportra, és az is, hogy megvan-e benne az eltökélt szándék a versenyszerű sportolásra. (...)

E kötetben főleg azokkal foglalkozunk, akik versenyszerűen űzték az ökölvívást. Azokkal, akik nehéz körülmények között, sokszor szinte kilátástalan helyzetben is vállalták a versenyeket, a minél jobb közös eredményekért. Sikert sikerre halmozva öregbítették szűkebb otthonunk, falunk, Temerin nevét szerte a világban.

E könyv azokról szól, akik egykoron dicsőségükkel duzzasztották keblünket, megdobogtatták szívünket, eseményekkel tették gazdagabbá szürke hétköznapjainkat. A temerini ökölvívás többször jutott hullámvölgybe, de amikor megújult, szinte minden generáció kitermelt egy-két tehetséget. Ez azt jelenti, hogy szülőfalunk nem csak fellegvára, hanem bölcsője is volt a boksznak. Évtizedek során bebizonyosodott, hogy Temerinben az ökölvívósport igencsak figyelemre méltó eredményeket ért el. Megérné esélyt adni a napjainkban felnövő nemzedékeknek is. (...)

Az embereknek, az utcáknak, a házaknak sorsuk van. Voltaképpen mindegyik egy-egy könyvet érdemelne. Hisz minden ember, kivétel nélkül minden férfi és nő alakítja történelmét, még akkor is, amikor azt hiszi, hogy csupán elszenvedi. Többek között erről az alapvető igazságról győzi meg az olvasót a Temerini Újság legújabb vállalkozása, amely ugyan azt a címet viseli, hogy Egy falu megváltozik, de valójában sokkalta többről szól.

Mindenekelőtt a könyv emlékiratíróinak köszönhetően válik szinte tapinthatóvá az a pusztulási folyamat, amely a trianoni döntéssel veszi kezdetét, a második világháború tragédiáiban teljesedik ki, hogy azután a kilencvenes években az általános kilátástalanság-érzet okozta egyéni, nemzeti, össztársadalmi feszültségekben kísértsen újra. Eközben közelebb kerülünk a múló idő hatására már-már szinte kedélyesnek tűnő békeidők korszelleméhez és érzületéhez is: a megírt magántörténelem megannyi apró epizódja varázsolja elénk a harmincas évek hangulatát, az akkori iparostársadalom jellegzetes figuráit, majd a hatvanas évek felemás modernizációját, a fogyasztói társadalom összebékülését a kommunizmussal, előtérbe helyezve a Beatles-korszak fiataljainak tehetetlen, kétségbeesett érzelmi lázadását... S közben látunk jobb- és baloldali gaztetteket, hétköznapi hősöket, besúgókat, hét határon át futó, kopott eszméik elől kiábrándultan menekülőket, dühödt falurosszait, feledhetetlen bohémokat. S persze azokat is, akik távoli országokban találták meg az itthon hiába keresett szabadságérzetet, a jólétet, a nyugalmat vagy a karriert.

Mert ez a föld, a temerini határ, nem csak nagyon szűk volt, de mindenkor termékeny és pazarló is. Európa legsötétebb humuszán bőven termett az acélos búza, az aranyszín kukorica, de még bővebben a lét és a természet nagy törvényeit hűséggel megtartó földműves, a mert szegény, hát mindenre elszánt, tehetséges munkásember, a maga szorgalmából felemelkedő iparos, a világ új kihívásaira mindenkor nyitott értelmiségi, a gyors eszű vállalkozó... Jég hátán is megélő, találékony, talpraesett fajta a miénk, megállja a helyét, a kerek világ bármelyik szegletébe is vesse a sors szele. Ideje volna hát, hogy itthon is jobban megbecsüljék. És hogy jobban megbecsüljük – egymást. És mindazokat az értékeket, amiket örökül miránk hagytak eleink, hogy idővel tovább adhassuk gyermekeinknek.

Hogy milyen értékeket?

Hát többek között a hűséget, amit a szülőföld iránt érzünk, éljünk akár itthon, akár idegenben.

Mert mi a haza? Lelkesítő, nagy eszmék, patetikus, szónoki fordulatok gyűjteménye? Aligha csak ennyi. A haza a falu széli, mohos ásott kút, amelynek vizével egykor olyan jó volt szomjunkat oltani, a nyáresti legelők illata, egy-egy régen bejárt utca hangulata, egy rég nem hallott név, egy dal, egy szófordulat, egy régi kocsma említésére a lelkünket facsarni kezdő, talán csak általunk hallott tamburaszó... A haza nem csak az, amit a hivatalos történelem vagy a politika annak nevez. A haza a mi magántörténelmünk, magánmitológiánk, egyszeri és megismételhetetlen sorsunk, a percenként újra élt és újraírt egyéni emlékezetünk is.

Ezért jó, hogy megszülettek ezek az írások, jó, hogy megszületett ez a könyv.

Amit képzeletben mindenki kedve szerint továbbírhat, kiegészíthet, egy-egy esetleges vagy vélt emlékezetbotlást felülbírálhat – egyszóval kedvünkre kalandozhatunk emlékeink tövisektől és virágoktól dúsan burjánzó, izgató, színes mezein.

A fontos, hogy közben megőrizzük a régi szívet.

Ahogy Jókai mondta.

Mindhalálig.

Csorba Béla

A temerini Szent Rozália-plébániatemplom kétszáz éves évfordulója alkalom arra, hogy megálljunk egy pillanatra, visszatekintsünk az elmúlt évszázadokra, felmérjük közösségünk jelen helyzetét és tekintést vessünk a jövőbe. E könyv, melyet kezünkben tartunk, hosszan tartó gondos helytörténeti kutatás eredménye. Feltárja és megismerteti a múltat, hogy emlékeztető legyen a ma élőknek és bátorítás a jövő nemzedékeknek.

Amikor az ősök visszatértek és újra betelepítették ezt a térséget, akkor a saját szerény családi házaik építésekor élt bennük a vágy: „Bárcsak lenne templomunk, a mi templomunk.„ Akkori szerény lehetőségeikhez mérten, szorgos, áldott kezük által felépült 1783-ban egy vert falú építmény, a jelenlegi plébániatemplom elődje. Hamarosan benépesült a falu, a lakosok számának gyarapodása folytán a meglévő hamarosan szűknek bizonyult. Ismét jelentkezett a vágy egy nagyobb, a közösség létszámához megfelelőbb templom építésére. Így épült fel a Szécsen család és a hívek összefogásával a mai Szent Rozália-plébániatemplomunk. Ugorjunk tovább az időben: a századforduló táján felmerült a második templom építésének gondolata is. Majd az ezredfordulóra ez a vágy is megvalósulhatott. Felépült a Telepen a Lourdes-i Boldogasszony-vikáriatemplom. Ugyanakkor e könyv emléket állít nemcsak az középkori Temeri magyar katolikus lakosságának, szól az út menti keresztekről, a temetőkről, a kálváriáról, mindarról, ami népünk vallási életét szolgálja.